GF

Sokszor a lábad előtt hevernek az igazgyöngyök és nem veszed észre. Mérges vagy, morgós, a hőségtől szemedbe csurog az izzadság, valaki meghúzta az autódat, kiabálnak a villamoson, vértől lucskos az aszfalt. Közben pedig gyöngyözik a mező, csillagmilliárd az ég, sárgás-vörös rubin a Mars, a Tejút pedig csak szépen lecsorog a földre, s beterít mindent a tisztító fehérség. És te még mindig nem látod. Még mindig csak a vér, az izzó vörös. De egyszerre csak beleverik az orrod. Nem tudod megkerülni, mert Bandi itt ül veled szemben, eszi a halat, a halászlét, a mannát, aminél mannább nincs sehol a világon. És amikor lenyelte az utolsó falatot és leszopogatta az összes szálkát, akkor belevág a végeláthatatlan monológjába, ilyen formán:

 

– Na most a legnagyobb augusztusi kánikulában a kórházban feküdtem, mert beleállt egy szálka  a kezembe, és először kipiszkáltam, de beletört, aztán a helye egyre nagyobb lett, meg valami fehér izé is folyni kezdett belőle, a körzeti doki kiszedte a maradék szálkát, de még egyre dagadt azután is, és fájt, és mikor bementem vele a kórházba, azonnal belém dugtak mindenféle csöveket, és azt mondták operálni kell, feltárni, és elaltattak öt egész órára, azt sem tudtam, hol vagyok, arra ébredtem, hogy a nevemet sugdossa a húgom meg a  lánya  a fülembe, hogy jól vagy Bandikám? És míg aludtam begipszelték az alkarom könyékig.

És ott csak aludtam bent és ettem meg aludtam, és egészen visszahíztam, amit előtte lefogytam a síkidegtől, amiről nem akarok beszélni, ha nem muszáj, csak annyi, hogy bepaliztak, és ez annyira meglökött, hogy ezzel ébredtem, ezzel feküdtem, nem tudtam kiűzni a fejemből sehogy. Így még soha nem jártam, már csak hálni járt belém a lélek, és az ismerősök az utcán kérdezgettek, hogy mi bajom van, mert kezdek eltűnni. És a szúrt seb a legrosszabb, a méhszúrásnál is rosszabb, mert abból kibírok húszat, vagy talán huszonötöt is, itt meg egy nyavalyás szőlőkaró szálkától majdnem meghaltam. Apámat egyszer belülről is megcsípte a méh, berepült a szájába, és a torkába csípett, pedig aznap békés napunk volt, egy szál fürdőnadrágban pergettünk, és a karunkon császkáltak a méhek, és nem akartak megcsípni az istennek se, de ez az egy beszállt, és ha nincs ott a szomszéd Lali, nem tudom, mi történik. Mert a Lali benyúlt apám szájába a mocskos mutatóujjával, amivel a kertben a krumplit agyusztálta, meg a disznószart takarította éppen, és azzal az ótvaros ujjával meg a ganétól fekete körmével kanyarintott egyet apám torkába, aki ugyan öklendezett egyet, de a méh fullánk kijött, ráragadt a ganés ujjra, és megkérdezte, hogy jó lesz így Bandi bátyám? Apám csak bólintott egyet, és bár megszólalni hirtelen nem tudott, mégis jobban járt, mint én, ezzel a szúrt sebbel a szőlőkarótól. Pedig a vendégek is elmentek aznap reggel, akikre sütöttem, meg főztem három napig, mert reggel hatkor a Csaba már szaladgál a házban, hogy vajas kenyeret enne lekvárral, aztán én sütök-főzök nekik három napig, én mosogatok, mondjuk, más ezt nem tudná, mert, úgy senki sem mosogat, de főleg, nem rakják a helyére a tányérokat, és halászlét sem főz úgy senki, mint én, és a három nap nálam vendégeskedés végén svédasztal van vasárnap, hogy megegyék a maradékot. És a húgom, ha véletlenül kettesben, vagy hármasban maradok vele a rengeteg rokon közepette, akkor olyan hangosan nyeli a halászlét, hogy minden kanál után feláll a szőr a hátamon. Azt mondja, ő másképpen nem tud nyelni… Sok a rokon, apámék nyolcan voltak testvérek, és mindenki úgy emlékszik a szülői házra, hogy itt tejből-mézből való Kánaán van, mert amíg a szüleim éltek, főleg az anyám, akkor sütött-főzött mindenkinek. Most ez rám hárult, most én csinálok mindent.  És így egy délután volt mindössze, amikor ki tudtam menni a tanyára, hogy a krumplit összeszedjem, és Zoli ajánlkozott, hogy kivisz, de abban sem volt köszönet, mert ő egy leszázalékolt kamionsofőr, egyszer frontálisan ütközött egy mentőautóval, a mentőben mindenki meghalt, neki csak az egyik szeme bánta, azóta félszemmel vezet, ahogy én biciklizek, mert nekem jobbszememre ment a betegség, a glaukóma. A ballal látok, de csak bicajozni merek a megszokott úton a tanyára, és ha jobbról motorhangot hallok, akkor megállok, mert annak előnye van. Zoli viszont autót vezet, és mivel már nem kamionozhat, ezért minden alkalmat megragad, hogy soká tartson a vezetés, a legrövidebb helyett a leghosszabb utat választja, bringával már rég kint lettem volna a tanyán, mint vele, s mikor kiértünk, és elkezdtük a krumplit gyűjteni, ami a szárazságtól alig lett egy kosárra való, hát káromkodni kezdett istentelenül, hogy Bandika cseszd meg, ezért jöttünk ki, ebbe a hőségbe, ha ezt tudom, veszek kétszer annyit neked a piacon, ezért a nyomorult krumpliért egy lépést se érte volna meg, bakker; és akkor elmagyaráztam neki, hogy nem a mennyiségről van szó, hanem arról, hogy én ezt elültetem, megszámozom őket, felírom egy füzetbe, hogy hányan vannak, fölpolcolom rájuk a földet, kapálom, öntözöm, s mikor megérik, megnő, és hazavihetem, akkor szortírozom a krumplikat nagyság szerint, akár a hadseregben, ahol van díszszázad, és mindenki két méter magas, és vannak kisebbek, és vannak katonaiskolások, ahol mindenkiből tábornok lesz, és van, aki csak tartalék. És az egész az időjárás függvénye, és vannak jó évek, és vannak rosszak, amikor nem esik az eső, és a homokban kiszárad minden akár a sivatagban. Hát te tiszta hülye vagy, kezdte volna ő újból, de akkor közbe vágtam, hogy tudod Zoli, ez nekem szórakozás, olyan, mint másnak az internet vagy az autóvezetés, nekem ez az életem, tudod, és én nem pénzért csinálom, ahogy te sem a pénzt nézed, amikor minél hosszabb utakat keresel, csak, hogy vezethess. Erre aztán nem válaszolt, csak sértődötten száguldott velünk még a következő hétvégén is, amikor feljöttünk Pestre abba a lakodalomba, ahol még a pap is táncolt a fehér reverendájában. Már akkor dagadt a kezem, és a lagziból visszaérve kellett a kórházba menni… és Zoli kétszázzal száguldott Pestre, mert a városunkból kijövet még tett néhány kört, hogy tovább tartson a  vezetés, de mondtuk neki, hogy idő van, lekéssük a szertartást, akkor rálépett a gázra, nyugi haverok, rikkantotta, mert blokkolója van a kocsiba szerelve, és nem tudják bemérni, kivéve egyszer Bulgáriában, ott nem működött a blokkoló, ötszáz euróra akarták büntetni, de kamionos volt, kidumálta magát. Szóval mikor végre elment mindenki, akkor estem igazán kétségbe, attól a dologtól, amit inkább nem mondok el nektek, és a lagzi ugyan egy napra kirángatott a lelki bánatból, mert ott hajnalig táncoltunk, az egész költséget a fiatalok állták, akik tíz évvel ezelőtt ismerkedtek össze a cserkésztáborban – ilyen lagzit sem láttam még, hogy nem a szülők fizetnek, pedig száz vendég volt, és mindenki fiatal, persze rajtunk kívül –, de hazaérve az üres házba, ami kétszázhuszonkét négyzetméter plusz kert, és látva, mennyi az el nem végzett tennivaló, megint elővett a búbánat, és ha másnap ott nem tartanak a kórházban, akkor nem tudom, mi történik. Így ez a szúrt seb rángatott ki az egészből, a depiből, meg ami előidézte, amit nem mesélek el. Valamennyi pénzem bánta, de nem foglalkozom vele, lezárult. Csak azt sajnálom, hogy állandó késésben vagyok a munkákkal, és ha elcsúszok két hetet, akkor nem tudom behozni, mert a szőlőt is permeteznem kell, meg elásnom most a hagymát, mert hiába mondja a húgom, hogy miért dolgozom ennyit, ha jövőre idejön és megkérdezni, hogy hol a fokhagyma, és nem tudok adni neki, mert az mindenkinek természetes, hogy itt minden van, ami ehető. És még azt is mondja, hogy miért nem csak egy dologgal foglalkozom, miért nem vagyok specialista, mint a paprikások, itt a város környékén, akik csak paprikát termesztenek, máshoz hozzá sem nyúlnak, mert az külön művészet. És művészet a krumpli is, meg a káposzta is, a gyümölcsökről, az őszibarackmetszésről meg nem is beszélve. Mert, ha sok virágot hagysz, akkor aztán annyi apró barack lesz, hogy vödörszám szedheted, és a fa akkor sem lesz szép. Vagy a paradicsom, mert azt meg nem elég öntözni, meg kapálni, meg kötözgetni, hanem kacsozni is kell. De én nem specialista akarok lenni, hanem önellátó, s nyilván, ha több van, mint amit elfogyasztok, akkor eladom a szomszédoknak, vagy elajándékozom, ezt nem értik, hogy a kereskedelem, a nagybani termelés, az megint egy külön művészet.

​

Szóval még a kórház is jobb volt abban a dögmelegben, a negyven fokban, mint most, hogy jön a tél, mert nem tudok mit csinálni. Látni, alig látok a betegségem miatt, hiába van diplomám, így nem alkalmaz senki, de nem is lehet, mert nem látom a számítógép képernyőjét, ezért ilyenkor elmegyek a dilidoki barátomhoz, és megkérem, hogy írjon valamit, amitől aludni tudok, meg elviselem valahogy a telet. És márciusban kell két nap, míg leszokom, addig csak ődöngök a falak közt, meg elalszom délután, de aztán megint a helyemen vagyok. Zsuzsi húgomhoz nem tudok menni Pestre a télen, mert ott huszonnégy fok van a szobában, meg kell fulladni tőle, a karácsonyt is éppen kibírom nála, alig várom, hogy jöhessek haza. Én nem tudom kifűteni a kétszázhuszonkét négyzetmétert, nem is akarom, bár fáj a köszvényem a hideg miatt, de a legrosszabb az egyedüllét, meg, hogy nincs mit csinálni. Csak, ha beszedem a gyógyszert, amit a dilidoki ad, akkor nem sóhajtozom, hogy ennél még az is jobb volt, mikor még apám ugráltatott, mert legalább nem voltam egyedül, hiába csípett meg huszonhat méh egy forró nyári napon.

 

Én meg bólogatok nagyokat, már minden sört megittunk, üres a vendéglő, a pincérek feltűnően bámulnak, menjünk már, ezt mondja a tekintetük. És megyünk is, és elköszönünk, megint nem látjuk egymást egy évig. Akkor lesz újból halottak napja Baján. Bandi tudja ezt, mégis vidáman integet. Nagyon szeretlek benneteket, ezt mondja még búcsúzóul.

 

Gáspár Ferenc, 2018

​