GF

– Nem jó így – mondta a kardos.

– Nem? – kérdezte a fogoly.

– Miért nem jó? – érdeklődött a fényképezős kicsit mérgesen.

– Mert így nem látszom – felelte a kardos. – Nem látják majd, hogy ez egy kivégzés.

 

A fogoly csak úgy ácsorgott a kalyiba mellett. Nézegette a körmét. Az őr nem messze ült, melege volt a hőségben. Néha a szeme is megrándult, talán az álmatlanságtól, vagy a legyek zavarták.

– Ülj már le – mondta a fogolynak.

– Te új vagy itt, ugye? – kérdezte a másik. – Még nem láttalak errefelé.

– Persze, hogy nem láttál. Bekötöttük a szemed, mikor idehoztunk. Azért nem láttál.

– És meddig leszek még itt? – érdeklődött a fogoly. Maga is meglepődött, olyan karcos lett a hangja. Odafent gólyák úsztak a légben, azokat figyelte.

– Mind ezt kérditek – morogta az őr.

– Ez, gondolom, érthető – vélte a fogoly. – Természetes.

– Filozófiai értelemben éppen hogy nem. Hiszen a fogság nem csupán a fizikai mozgásban akadályoztatást jelenti, hanem az információktól, a világ szépségeitől való elzárást is. Tulajdonképpen most a gólyákat se szabadna nézned.

– Milyen magasröptű – mondta a fogoly.

– Persze te azt hiszed, csak ti tudtok körmondatokban fogalmazni. Lenéztek bennünket.

– Szó sincs róla – felelte a fogoly.

– De igen.

Csönd lett. A fogoly belátta, jobb, ha leereszkedik a leomlott fal mellé, ott mégiscsak van egy kis árnyék. A szeme sarkából figyelte, hogy közeledik a skorpió. Az őr hátal ült az állatnak, nem vett észre semmit. A fogoly keze össze volt kötve, de a lába nem. Hátha… beszélni kell. Elterelni a figyelmét.

– Van családod? – kérdezte. Az őr felélénkült.

– Két felnőtt fiam van. És egy lányom. Hamarosan férjhez megy, unokáim születnek, és én nagypapa leszek.

– És a fiaid? Nem házasodtak még meg?

Az őr most némán rázta a fejét. Figyelt valamire. Két ember közeledett az úton, az egyiknél fényképezőgép, a másiknál hüvely nélküli kard. A fogoly is meglátta őket, de a szeme sarkából a skorpiót figyelte. Az állat már egészen közel járt az őr piszkos kabátjához, de valamiért megállt. A fogoly úgy látta, reszelgeti az első lábait. Akár egy ember, aki nagy lakomára készül. A fogolynak tetszett a rovar. Biztosan éhes, gondolta.

Az emberek közben odaértek.

– Ide figyelj – mondta az egyik, aki a kardot lóbázta. A fogoly felnézett. – Hallod, amit mondok? – kérdezte.

– Hallom – felelte a fogoly kisvártatva. Legszívesebben azt mondta volna: csupa fül vagyok. De félt, hogy hátha gúnynak érzik.

– Jól van – nyugtázta a kardos. – Most az fog történni, hogy eljátsszuk azt, mintha kivégeznénk téged.

– Engem?

– Naná, majd engem. – A kardos nevetett. A fényképezős is. Meg az őr is. Amíg kacagtak, a skorpió megindult. Már majdnem megérintette az őr ruháját, de a fényképezős véletlenül pont oda lépett, közéjük. Erre az állat megállt.

– Na, szóval – mondta a kardos, mikor kikacagták magukat. – Én majd odaállok mögéd, a kolléga meg filmez minket. De nem lesz kivégzés, hallod? – A fogoly lassan bólintott.

– Csak úgy csinálunk. És te meg szépen elmondod, miért akarunk kivégezni, és mennyire rothadtak azok a tieid. Ezt vesszük filmre.

– És ha nem mondom? – érdeklődött a fogoly.

– Akkor nincs filmezés – felelte komolyan a kardos. – Akkor kivégzés van. Akkor mentheted meg a nyavalyás életed, ha azt teszed, amit mondok. Értve vagyok?

A fogoly bólintott: – Abszolúte –, és érezte, ahogy verejtékezik. Akár egy rossz regényben, gondolta még. – És mit kell mondanom… mégis?

A kardos a zsebében kotorászott. Összegyűrt papírlapot húzott elő, gondos kézzel kisimítgatta. – Itt van – mondta. – Ezt olvasd. Nem lesz semmi bajod, ne félj.

– Ezzel a fényképezőgéppel fog filmezni? – kérdezte most a fogoly.

– 3D – szólalt meg először a fényképezős. – Jobb, mint egy igazi kamera.

– Örülök – nyögött a fogoly.

– Kicsit meglazítjuk a kötést – mondta a kardos. – Hogy megfoghasd a papírt. – És intett az őrnek. Az őr felállt, a fényképezős elhúzta a lábát, a skorpió elindult. De az őr közelebb lépett a fogolyhoz, hogy teljesítse a parancsot.

Így a távolság közöttük nem csökkent, inkább nőtt.

– Kezdheted olvasni – mondta most a kardos. A fogoly gyorsan végigfutatta a szemét a sorokon. Nem művelt ember írta, állapította meg. Nem mindegy, ki írta?, kérdezte saját magától.

– Mire vársz? – sürgette a kardos. A fogoly megköszörülte a torkát.

– Kaphatnék egy korty vizet? – kérdezte. A kardos megint intett az őrnek. Az őr hátrafordult, hogy kivegye a vizes palackot a tarisznyájából. Közben ellépett a skorpió mellett. A rovar összehúzta magát. Fölvette a sivatag színét, még a fogoly is, aki már régóta figyelte, szem elől veszítette egy pillanatra.

Az őr átadta a vizet, a fogoly nagyot húzott belőle.

– Ez jólesett – mondta.

– Most már ne húzd az időt – figyelmeztette a kardos.

A fényképezős hátrált néhány métert, leguggolt, felállt, majd megint leguggolt.

– Kezdheted – szólt a fogolynak. A fogoly újfent megköszörülte a torkát. A távolban leszálltak a gólyák. Finnyáskodva emelgették a lábaikat. A levegő remegett, s az opálos messzeségben egy másodpercre úgy vélte, nem is gólyák azok, hanem pipaszárlábú emberek, orruk helyén hosszú tőrökkel.

– Miért nem kezded már? – türelmetlenkedett a kardos, és szabad kezével kicsit hátba vágta. Nem volt túl erős az ütés, de fájt. A fogoly olvasott: – Én, X. Y. – kezdte –, szabad akaratomból kijelentem, hogy… – mit csinálhat most a skorpió, gondolta, és a szeme sarkából a rovart kereste a pillantása –, mivel én gonosz szándékkal harcoltam… – olvasta. A homokszínű állat irányt változtatott, és a kardos felé indult, a fogoly lábával párhuzamosan, a háta mögé. Mi van, ha engem csíp meg?, gondolta ijedten.

– Nem jó így – mondta a kardos.

– Nem? – kérdezte a fogoly.

– Miért nem jó? – érdeklődött a fényképezős kicsit mérgesen. Szeretett volna már túl lenni az egészen. Csak az őr majszolt egykedvűen valami helybéli édességet. A tarisznyájából vette elő.

– Mert így nem látszom – felelte a kardos. – Nem látják majd, hogy ez egy kivégzés.

– Pedig nem is… ugye? – fordult félig hátra a fogoly.

– Persze, hogy nem – válaszolt a kardos. – Le kell térdelned.

– A földre? – érdeklődött a fogoly.

– Igen, ide a homokba – mondta élénken kardos. – Akkor látják majd, hogy itt állok, mögötted, kezemben a karddal. Különben semmit sem ér az egész.

– Értem – mondta a fogoly, és letérdelt. A skorpiót már nem látta. Biztosan hazament, gondolta, és irigyelte őt. Én is szeretnék hazamenni. Hazamegyek-e egyáltalán?

– Folytasd – mondta a kardos. A fényképezős közben vele szemben leült a földre. Törökülésben ült, és kamerázta őt.

– Szóval, gonosz szándékkal harcoltam…

– Ne mondd, hogy szóval – szólt közbe a kardos. – Az nincs benne a szövegben. Legjobb lenne, ha elkezdenéd az egészet elölről.

– De ugye nem végeztek ki? – rimánkodott a fogoly ezúttal saját maga számára is furcsa, egészen magas hangon.

– Mondtam már – válaszolt a kardos –, ha felolvasod, meghagyjuk az életed.

A fogoly már nem volt ebben annyira biztos. Azért csak belekezdett újra.

– … kijelentem, hogy szabad akaratomból… – Ekkor a fényképezőgép lencséjében megpillantotta skorpiót. A rovar az ő bal lába mögött volt, és farkát fenyegetően a magasba emelte.

– … gonosz szándékkal… megvetem… hitetlenek… hívők…

A fogoly szavai úgy puffantak el a légben, ahogy a masírozó katonák lábai a homoktengerben. Legalábbis ő így érezte. A gólyák a távolban hátat fordítottak neki, szárnyukat csapdosták.

– Megbántam… beláttam… figyelmeztetek mindenkit…

A skorpió a kardos lábához ért. A fogoly a lencsében követte, ahogy felmászik a cipőjére. Ott megállt.

– … megérdemelten… – olvasta a fogoly. Ekkor szálltak fel a gólyák. Az őr tőle balra még mindig unottan rágcsált, s az olvasást hallgatva néha kárörvendően felnevetett. A fényképezős letette a kamerát. A fogoly így nem látta, ahogy a skorpió végre rászánta magát, és bemászott a kardos nadrágszárába. 

​

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2017.